Kellemes ébresztőként, a fölöttünk zajló építkezések fülsüketítő zajára kelhettünk, ahogy lassan már minden nap. Azok a szerencsések, akik augusztusban otthon merészelnek maradni Rómában, vessenek magukra. Mert ez jár nekik... Aludni nyolckor??? Micsoda??? Kész röhej.
Szóval ezúttal - bár az út nagy részét állva tettük meg, de - sikerült időben megérkezni. A 38-ast hivatalosan lekéstük, de amikor megállt a pirosnál, az első ajtón bekopogtunk, mire a sofőr gond nélkül felengedett minket. Akár csúnyán nézett, akár nem, a lényeg, hogy elértük a buszt.
Felbattyogtunk a mozihoz, megvettük a jegyeket (amit a nő önkéntesen osztogatott, meg sem kérdezve, hogy jó lesz-e a hely, amit kiadott. És ha én az első sorból akarom nézni??? Mert igazából nem, de akkor is, miért ő dönti el, amikor én fizetem?), majd megütközve a popcorn horribilis árán (egy kis adag kábé 1200 forintra rúgott), úgy döntöttünk, minden egyéb vásárolgatás nélkül megkeressük a termet. Gond nélkül meg is lett, azonban az ajtaja zárva volt, pontosabban behajtva, odabent pedig síri csend és hullaszag. Tettünk egy kis girót a folyosón, végigböngésztük a falra kiaggatott képeket, aztán felbukkant egy olasz pár, akik tapasztaltabbnak tűntek az olasz mozizás terén, és nemes egyszerűséggel besétáltak a terembe, szóval mi sem zavartattuk magunkat, követtük a példájukat.
A film előtt húsz percnyi unalmas előzetes nézhettünk meg (ezek között a már agyonjátszott autós reklámot, amit minden egyes alkalommal legalább ötször megnézhetünk a metrókba aggatott aprócska képernyőn), utána elkezdődött a dolog, és bár felmerült a kétség, hogy talán mégsem fogjuk érteni, végül is egész szépen derengett a sztori mindkettőnknek. Talán az első nap volt, hogy másfél órányi olasz beszédet hallhattunk. Meglepődéssel konstatáltuk, hogy itt nem pisszegnek és tapsolnak az előadások kezdetén, végén, mint délebbi barátaink.
Itthon elsajátítottuk a dob-és-int technikáját, amit később hasznosítottunk is. De erről majd később. Vagy nem...
És még rá is jöttünk valamire az ittlétünkkel kapcsolatban: be kellett volna nevezni a sanremói fesztiválra, és a Spanyol lépcsőn táncolva leoldalazni, hogy felkeltsük az olasz közönség hálás (vagy éppen kevésbé hálás, de rendkívül idegesítő) figyelmét. Na, majd legközelebb. Vagy még ma? :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése