A lila-nap

A lila-napon (ami annyit jelent, hogy egymástól függetlenül, mind a ketten lila felsőt és fekete alsót vettünk fel, amire csak akkor jöttünk rá, amikor már az ikszedik ember méregetett bennünket furcsán) a Santa Maria Maggiore nevezetű templomban kezdtük az aznapi túrát. Először a hátulját csodáltunk, és mélységesen felháborított minket, hogy le van zárva, ezért nem tudunk bemenni. Aztán a magyar logikát követve rájöttünk, hogy ha teszünk egy félkört, talán hatásosabb lesz a belépő (akarom mondani, ott talán be is engednek, lévén a templom eleje és egyben bejárata). Érdekes módon a rendszer itt szigorúbban működött, mint a Bazilikában; csak és kizárólag térd alá érő ruhában, és lefedett vállal engedték be az érdeklődőt. A belseje kialakításában hasonlított a Bazilikára (persze a rengeteg szobrot és a hatalmas teret leszámítva), sőt, rátaláltunk a magyar nyelven is futó gyóntatószékre, ahová tervezetten vissza akartunk térni. Azóta sem tettük meg.

Itt lakunk ^^

Félórányi keringés után eljutottunk a Campidoglio-ig, ahonnan rálátást nyerhettünk a Foro Romano-ra, és lefényképeszkedtünk a Romolo e Remo szobor miniatűr másolatával. Mindezek után még a Teatro Marcello meglátogatását is belezsúfoltuk a napi programba, majd elérkeztünk az utolsó ponthoz, a Teknős-kúthoz, amelynek történetét nem áll módunkban közölni, de a google szívesen ad bárkinek felvilágosítást ;)

Ezután hazajöttünk, megebédeltünk (az idő durván este nyolc felé rúgott, de nálunk ez már így működik napi rendszerességgel), aztán megnéztünk még egy filmet (tegye fel a kezét, aki meglepődött). Beszélgettünk, aztán elszunyókáltunk.