Finito

Az utolsó napon sem vittük túlzásba a korán kelést.
Még utoljára kiélveztük a rómakávé nyújtotta kényelmet, megnéztük magunknak a Fontana di Trevit (persze csak jó messziről a rengeteg turista és a tűző napsütés miatt), végigjártuk az ajándékboltokat, aztán beültünk egy barátságosnak tetsző helyre pizzázni. A dolog papírvékony része, és persze a rászórt, édeskés prosciutto abszolúte az olasz konyhát idézte, ennek ellenére nem sikerült bennünket rabul ejtenie. Nagyon nem.
Kíváncsiságunktól vezérelve megkóstoltuk a kókuszt, ami leginkább íztelennek és vizesnek bizonyult. Ezen kívül semmi. Végül egy földön a babájával csücsülő néni gyomrában kötött ki. Bár nem vártuk meg, amíg nekilát, de feltételezzük, hogy így volt.
A gyógyszertárban minden fennmaradó ügyet elintéztünk, aztán 105-össel hazamentünk. Ott mindent összepakoltunk, de lévén még korai az induláshoz, egy utolsó búcsúfilmmel zártuk római kiruccanásunkat. Ezután körbejártuk a házat, hogy megbizonyosodjunk róla, nem hagyunk-e ott valamit, aztán lassanként elindultunk.
A replüőtéren elbúcsúztunk Orlandótól (aki tett nekünk egy enorme szívességet, és kivitt minket kocsival), feladtuk a csomagokat, amikor is az olaszok ismét briliánsan bemutatták logikájuk alapvető hiányosságát, utána megint várakoztunk legalább egy fél életet, mire repülőre szállhattunk.
A gép késett, de a csomagokat szinte rögtön ki is adták nekünk (nem úgy, mint az első napon). Kiérve a mozgásérzékelő kapun, megpillantottuk családjainkat, ki-ki a sajátjai karjába vetve magát vetett véget a közös útnak, amelynek emlékeit sosem feledjük (bezzeg, ha egy szappanoperában szerepelnénk :P).
Most pedig mindketten lubickolunk a könyvek elbűvölő világában, szóval köszönjük szépen, jól vagyunk.

Stare per partire

Bár hihetetlenül hangozhat azok után, hogy hajnalban feküdtünk le, mégis gond nélkül felkeltünk még jóval dél előtt. Tojásrántottát ettünk reggelire, összekészülődtünk, ezúttal előre behűtött vízzel indultunk neki a hőségnek, az előző nap eseményeiből tanulva. A homok továbbra is forró volt, a víz már kevésbé tiszta, mint az előző alkalmakkor, a nap azonban ugyanolyan intenzíven ontotta ránk a sugarakat, mint mindig. Fájós, kipirosodott bőrünk sajogva, égve fogadta az élményt. Eldöntöttük, hogy utolsó alkalomhoz mérten, igyekszünk úgy eltölteni az időt, ahogy a legkényelmesebb számunkra. Béreltünk napozó ágyakat, így nem kellett a homokba feküdni, a hőséget azonban még így sem tudtuk végleg száműzni. Tettünk rá sikertelen kísérleteket, de végül mégis feladtuk.
Késő délután elindultunk hazafelé, újabb égési sérülésekkel gazdagodva. A járműveken olvasgattunk, vagy beszélgettünk, ahogy épp alakult.
A Termininél megpróbáltunk kenőcsöt venni, de gondok adódtak a kártyával, amit csak nagy nehézségek árán tudtunk orvosolni.
Összepakoltuk a holmink legnagyobb részét, hogy másnap már csak a maradékot kelljen valahogy beszuszakolni a bőröndökbe. Ettől persze rögtön ránk tört a búcsúzhatnék hangulata.
Vegyes érzelmekkel eltelve ültünk ki az erkélyre még egy utolsó csevej erejéig, aztán kimerülten feküdtünk le, hogy utolsó római éjszakánk legnagyobb részét alvással töltsük el. Kivételesen.

Tenger, hőség, leégés

Reggel (hajnalban?) kimásztunk az ágyból, annak tudatában, hogy be kell hoznunk a lemaradásunkat barnulás terén. Megreggeliztünk, felszálltunk az 558-asra (megjegyezném erre is rengeteget kellett várni a változatosság kedvéért, szóval ez idő alatt sikerült kigondolnunk egy kocsirablós akciójelentet is), az A-metró vonalán rossz irányba indultunk, így kikötöttünk egy üzletnél, amit amúgy is meg akartunk nézni. Mint kiderült, ismét nem volt szerencsénk, mert a bolt, amit kerestünk, majdnem egész hónapra bezárt. Visszaszálltunk a metróra (amit nem elsőre tettünk meg, mivel az egyik járat éppenséggel az orrunk előtt zárta be az ajtaját, majd még egy-két másodpercig lelkiismeret-furdalás nélkül álldogált, hogy lássuk, ki az úr a háznál, aztán nagy fehér tömegével elhajtott.
Valahogy mégis sikerült kikecmeregni a tengerhez, ezúttal nem vétettük el a célt sem, sütött a nap, a tenger kéken csillogott, a homok perzselte a hátunkat. Ez kis mennyiségben talán elviselhető lett volna, de aztán a magunkkal hozott víz felforrósodott, és talán túlzás nélkül mondhatom, hogy bárki bátran csinálhatott volna belőle zacskós levest a helyszínen, nem beszélve arról, hogy nem lévén árnyék, a hőség is egyre fullasztóbbá vált, míg végül nem bírtuk tovább. Összeszedtük a cuccunkat, aztán elindultunk visszafelé. Egymást elnézve gyanússá vált, hogy sikerült odakozmálnunk a napon, és amikor beléptünk a kedvenc kis liftünkbe, a tükörben megpillantottuk az arcunkat, ami cseresznyepiros árnyalatban pompázott. Amikor Orlando meglátott minket, tányérnyira nyíltak a szemei a meglepetéstől. Nem mellesleg a hátunk és a kezünk is vörösre pörkölődött, amitől nem éreztünk túl nagy motivációt a másnapi tengerpartozáshoz.
A Primaverában bevásároltunk még néhány fontosabb dolgot, utána hazajöttünk, és kaját készítettünk.
Horror-estet rendeztünk, ami kimerült a Kör két részének végignézésében, aztán még egy könnyed kis levezetőfilmmel szórakoztattuk el magunkat. Sokáig persze így sem időzhettünk, mert a betervezett napozáshoz másnap megint korán kellett kelni.

Porta di Roma (csapó öt - igen, a legutolsó)

Az előző nap sikertelenségétől nem éppen felvillanyozva indultunk el ismét a Porta di Romába, mert családtagjainknak és ismerőseinknek mindenképpen meg akartuk venni a római ajándékokat. Elvétve aznap is számolgattuk a Smartokat, de közel sem olyan túlbuzgón, mint az előző nap folyamán. Szerencsére nyitva találtuk a centro commercialét, sőt, még további fontos üzletet is, bevásároltunk, hazacipeltük a mázsás táskákat, aztán megint kidőltünk.
Fennállt a lehetőség, hogy aznap Fabio még elvigyen minket valahová, de ugyanúgy, mint előző nap, ekkor sem volt kedvünk kimozdulni a házból, sem lélekjelenlétünk, hogy mindezt közöljük is vele. Szóval maradtunk a szobánkban, majd Orlando elvonulása után a teraszon kötöttünk ki. Mit nekünk szúnyogok? A hülye kis dögök nem fogják megakadályozni, hogy odakint beszélgessünk!
Este elmaradt a filmezés. Kuriózum.

Porta di Roma (csapó négy)

Az új napot nem korai keléssel nyitottuk, mivel napi programként "csupán" a Porta di Roma meglátogatását tűztük ki. A vérmérsékletünkhöz illő tempóban elkészültünk, majd megacélozva a lelkünket, nekivágtunk a mésfél-két órás útnak. Amikor lekeeredtünk a 38-as buszról, és elsétáltunk a bevásárlóközpontig, akkor vettük csak észre, hogy az egész be van zárva. Elnézést, a mozi nyitva volt, de ezt az információt akár a hajunkra is kenhettük volna. Persze a rendszer szerint minden áldott nap nyitva van ez az átok, viszont a mi tiszteletünkre ezúttal bezárták egy vasárnapra. Így hazafelé - hogy eltereljük a figyelmünket a bennünk gyűlő haragról - Smart-számolással töltöttük az időt, ami erre gyakran megfordul az utakon. Erre mi sem jobb bizonyíték, mint hogy a Porta di Romától hazáig 137-et számoltunk össze.
Itthon szokásunkhoz híven beájultunk az ágyakba a fáradtságtól, Fabio pedig ekkor lelkesen felajánlotta, hogy lévén szabadnapos, örömmel elvisz minket "uscirézni", amolyan olaszosan. Tapasztalatainkra támaszkodva, és eltunyulva egyre csak felgyülemlő alvásdeficitünktől, úgy döntöttünk, inkább maradunk a szobánkban, és kipihenjük az eseménytelen, mégis katasztrofális nap megpróbáltatásait. A hasztalan utazgatás megterhelő tud lenni, bármennyire is meglepő.
Később még sétáltunk egy sort a környéken, aztán a szokásos esti programokat sorra véve, véget vetettünk ennek a napnak is.

Házikónk

Ezzel a lifttel kell feljönni hozzánk (már ha nincs kedvünk ötemeletnyit sétálgatni... elárulom: nincs!), és ha elromlik, még aznap meg is javítják. Nem Magyarország.

A mi kis lakrészünk egy aprócska előszobából, egy fürdőből és egy nagyobb szobából áll, ahol mindketten kényelmesen elférünk. Itt található az a tévé és légkondi, amit nem tudunk használni, meg két extrakemény ágy, amire előszeretettel vetjük rá magunkat, minden egyes érkezést követően. A rendetlenség alaptartozék, nem beszélve arról, hogy a tengerpart elsápadna annyi homok láttán, amennyi lassan, de biztosan felgyűlik a szobánkban.

A konyhában készülnek a finom kajáink, és rendszeresen innen zárjuk ki Trudyt.

Az erkélyre esténként kiülünk beszélgetni, kedvenc időtöltésünk, hogy figyeljük, amint az olasz fickókmegpróbálják beügyeskedni az autóikat a hülyén kialakított parkolóba. A csillagunk segítségével állapítjuk meg, hogy kellőképpen késő van-e már a lefekvéshez. A neve Evangeline, és nem, még nem hullott le közénk, de mi sem költöztünk fel hozzá.

További képek közkívánatra:

Rálátás a szélső ágyról

A Rend

A tévé, ami nem működik

A kemény ágyikók, és egy Pálma :)

Miért kapna minden bejegyzés címet?

A telefont korai ébresztőre állítottuk be, annak reményében, hogy így több időt tölthetünk a tengerparton (ugyanúgy, mint előző nap). A dolog terv részével nem is akadtak gondok, mert mint mindig, mi most is szépen, tisztességesen elgondoltunk, mit fogunk csinálni, mikor és hogyan. Az már egy másik dolog, hogy a technika utál minket, ezért az ébresztő úgy döntött, hogy nem szólal meg, szóval csak órákkal később keltünk fel, mint ahogyan terveztük.
Odakint nem sűrűn adódott lehetőségünk elférni a konyhában, mert Orlando hazaérkező családja majdnem teljes egészében a konyhában hemzsegett, így nem maradt túl sok hely a reggelizéshez. Végül mégis eljutottunk a konyhapultig és azt a drága kotyogóst megmarkolva éltető kávét főztünk a dzsungel kellős közepén. Ezután lassan elapadt a létszám, és maradtunk mi ketten, plusz a ki-be cirkáló Trudy, aki a mai napig nem fogta fel, hogy amíg mi eszünk, neki nem ajánlatos a konyhában lebzselnie, mert nem vagyunk odáig a lihegésétől és a sóvár tekintetétől.
A busszal és metróval elértük a Roma-lido járatot, ami egy perccel az érkeézünk után már el is indult. Sütött a nap, még épp időben is voltunk. Ott szúrtuk el, hogy Stella Polarénál nem szálltunk le, helyette Castel Fusanót választottuk (a következő megállót), amiről azt hallottuk, hogy szép hely. Ezt megcáfolandó a későbbiekben illusztrációval együtt bemutatjuk a helyet 'Castel Fusano' címmel. Szóval a semmiért sétálgattunk egy órát, aztán Roma-lido járattal visszamentünk Stella Polare megállójába, lesétáltunk a lido communaléba, majd elhelyezkedtünk. Napoztunk, olvastunk, fürödtünk, és most egyetlen magyar néni sem próbált az agyunkra menni. Sőt, talán még barnultunk is!
Ez a nap nem filmezéssel végződött, de az elmaradhatatlan erkély-jelenet most sem hiányozhatott. És mintha csak a mi bosszantásunkra történne a dolog, a semmiből hirtelen szúnyogok kerültek elő. Komolyan... Az első két hétben egy darabbal nem találkoztunk, most pedig agyoncsíptek bennünket. Megfontolandó, folytatjuk-e, ezt a kellemes erkélyes beszélgetés dolgot.

Kitettünk 4 új bejegyzést!
Ha nem kommenteltek rá (márpedig erős a gyanúnk), akkor nem folytatjuk, mert mi törjük magunkat vele, ti meg még kommentelni sem vagytok hajlandók :(
Pusz

Barnulás (a kezdet)

Szép időnk van, nem?

És mint minden kezdet, ez sem volt zökkenőmentes. Naivan és hiszékeny kislányok módjára felkeltünk reggel, majd elindultunk a tengerpartra. Amikor már majdnem megérkeztük, szomorúan konstatáltuk, hogy a felhők nem eltűnnek, sőt, mintha egyre több gyűlne fel körülöttünk. Persze Murphy ismét kifogott rajtunk, mert ez a kedvenc időtöltése, amióta csak itt vagyunk.

Stella Polare egyébként szép hely, sokkal szebb a lido communaléja, mint Lido Centrónak, és más helyeknél (amelyeket majd csak a későbbiekben mutatunk be) meg aztán százmilliószor tisztább. A víz átlátszó, és nem is olyan hideg, a homokba kagylók fúródnak, az emberek lábai alatt halrajok úszkálnak, a parton egy csepp árnyék sincs ugyan, de 5 euroért bérelhet nyugágyat a lelkes napozó, aki irtózik a homoktól (mert nagy mennyiségben elég irtoztató, ezt mi is alátámaszthatjuk).

Időközben elkezdett csöpögni az eső (amiért külön köszönet a fentieknek, köszi fiúk), de mi hősiesen álltuk a sarat (majdnem szó szerint), és maradtunk. Eközben a parti árusok (kedvenc "cocco, fresco, cocco"-emberünkkel az élen) szüntelen lelkesedéssel próbálták ránktukmálni portékájukat és szakmai tudásukat. Egy magyar nő - aki nyilvánvalóan nem sejtette, hogy magyarok vagyunk, ennélfogva értjük, amit mond - kijelentette, hogy befeküdtün az út közepére. Egy tengerparton. Az út közepére. Elnézést, tessen már megmutatni azt az utat!

Na, ki látja az utat???

Végül hazajöttünk, elugrottunk a Primaverába, a sorbanállás közben pedig csörgött a telefon. Fabio (Orlando fia) felajánlotta, hogy menjünk el vele pizzázni, majd amolyan olaszosan uscirézni (amiről már tudjuk, mit jelent, nemde?), azonban ezen felkérésnek csak egy részét vettük örömmel, mivel már így is fáradtak és elgyötörtek voltunk a tengerparti megrázkódtatásoktól. Szóval itthon vacsoráztunk, Fabio és mi, igazi olasz pizzán nyammogva (vagyis olyan ultravékony volt a tésztája, mint a papír), aztán ismét visszavonultunk a szobánkba, hogy újabb filmekkel gazdagíthassuk a már amúgy sem sovány repertoárt.

Ismét elidőztünk az erkélyen, ahol Orlando jól ránk is ijesztett.

Shoppppping, és amit akartok...

<> 

<><>

Santa Croce in Gerusalemme

A reggelt a Santa Croce in Gerusalemmében kezdtük, ahová sokkal könnyebben jutottunk el, mint ahogy azt eredetileg elterveztük (nem mellesleg tengernyi időt megspórolva ezzel magunknak, ugyanis mi mindent a Terminiről szeretnénk megközelíteni, ez alól csak a Primavera a kivétel), láttunk relikviákat, egy túrista-apácát, az élet nagy dolgairól kiselőadst tartó papot, aki angolul próbált beszélni, de csak annyira ment neki, mint ez általában az összes olasznak.

A szarvasos áldozati oltár

A Scala Santa keresése közben megannyi kisebb templom belső terét átvizsgáltuk, de egyikben sem találtuk meg azt a pár hülye lépcsősort, amit már legalább egy hete folyamatosan keresünk (mert mint kiderült, amit találtunk, az nem a Scala Santa volt). Az egyik kisebb templom közepén egy köralakú mélyedésben egy oltár állt, két oldalán kifaragott szarvasokkal, ami leginkább egy áldozati oltárra hasonlított, semmint keresztény szertartások helyszínére. Feladva a küzdelmet, megkerestük a legközelebbi metrót, azzal eljutottunk a Terminire, ahol körbenéztünk, hátha találunk valami ajándékot az otthoniaknak. A Termini föld alatti része (meg egy kicsit a földszinti is) egy komplett shopping-center, ahol az ember nemcsak enni és inni tud, hanem talál magának cipőt, bőröndöt, ruhát, szemfestéket, és szinte minden elképzelhető dolgot, amit egy plázában talál az ember. Ebbe persze nem tartozik bele az értelmes olvasnivaló. Kételkedünk benne, hogy az olaszoknak elég kifejlett-e az ízlése ilyen jellegű dolgok terén... A mászkálás és kimerítő vásárolgatás után hazajöttünk, ebédeltünk, és megint filmeztünk. Odakint folytattuk erkély-hagyományunkat.

A lila-nap

A lila-napon (ami annyit jelent, hogy egymástól függetlenül, mind a ketten lila felsőt és fekete alsót vettünk fel, amire csak akkor jöttünk rá, amikor már az ikszedik ember méregetett bennünket furcsán) a Santa Maria Maggiore nevezetű templomban kezdtük az aznapi túrát. Először a hátulját csodáltunk, és mélységesen felháborított minket, hogy le van zárva, ezért nem tudunk bemenni. Aztán a magyar logikát követve rájöttünk, hogy ha teszünk egy félkört, talán hatásosabb lesz a belépő (akarom mondani, ott talán be is engednek, lévén a templom eleje és egyben bejárata). Érdekes módon a rendszer itt szigorúbban működött, mint a Bazilikában; csak és kizárólag térd alá érő ruhában, és lefedett vállal engedték be az érdeklődőt. A belseje kialakításában hasonlított a Bazilikára (persze a rengeteg szobrot és a hatalmas teret leszámítva), sőt, rátaláltunk a magyar nyelven is futó gyóntatószékre, ahová tervezetten vissza akartunk térni. Azóta sem tettük meg.

Itt lakunk ^^

Félórányi keringés után eljutottunk a Campidoglio-ig, ahonnan rálátást nyerhettünk a Foro Romano-ra, és lefényképeszkedtünk a Romolo e Remo szobor miniatűr másolatával. Mindezek után még a Teatro Marcello meglátogatását is belezsúfoltuk a napi programba, majd elérkeztünk az utolsó ponthoz, a Teknős-kúthoz, amelynek történetét nem áll módunkban közölni, de a google szívesen ad bárkinek felvilágosítást ;)

Ezután hazajöttünk, megebédeltünk (az idő durván este nyolc felé rúgott, de nálunk ez már így működik napi rendszerességgel), aztán megnéztünk még egy filmet (tegye fel a kezét, aki meglepődött). Beszélgettünk, aztán elszunyókáltunk.

Giornata mista

Reggel mind a ketten sikeresen elaludtunk, annak ellenére, hogy Orlando buzgó javaslatára felhúztuk az óráinkat (amiket ezek szerint közös megegyezés alapján hatástalanítottunk, amikor próbálkozni mertek). Végül valahogy (rejtély hogyan), mégis kikecmeregtünk az ágyból, öltözködés, kaja, aztán indulás Orlando kocsijával Tivoliba. Kifizettük a belépőjegyeket, aztán körbejártuk a Villa d'Estét, ahol alkalmasint házigazdánk is fel-felbukkant egy-egy szökőkút árnyékából, majd tovasétált, elámulva a kert szépségén. Ebből a szempontból minket sem kellett félteni, minden egyes szökőkutat kismillió beállításból lefényképeztük, találtunk is egy nyugalmas zugot, ahová más ember - akinek volt annyi esze, hogy ne verekedje át magát a locsólórendszeren - nem talált el. Itt üldögéltünk egy kicsit, árnyék és friss levegő nyújtott békességet számunkra. Aztán lépcsőztünk. Ekkor döbbentünk rá, mennyire szeretünk lépcsőzni, és a mai napig kedvenc elfoglaltságunkként tartjuk számon.

Valamelyik kút közepében "harangjáték" is szólt, ami annyiban merült ki, hogy itt-ott hamis dallamok keringték körbe a bugyután bambuló túristákat, akik minden bizonnyal azt várták, hogy a kis mélyedésből majd ide-oda libbenő tündérkék törnek elő, vagy legalább a víz tánca feldobja a produkciót. Egyik sem történt meg. Amikor meguntuk az "előadást", tovább csodáltuk a hatalmas kert látnivalóját. Eközben megpróbáltuk megfejteni, hogy a halaknak fenntartott, négyzet alakú kis medence vajon milyen mély lehet. Fotolóra vettük, hogy a mankós fiútól kérjük el a mankóját, de csupán kísérleti célból, majd elvetettük ezt a csodálatos ötletet. Úgy véltük, talán nem örülne brilliáns ideáinknak.

A halaknak követ dobáltunk (jobb híján), mire az összes kicsi és nagy vízi élőlény előkerült a semmiből. A kő - mint kedvelt népdalaink - szájról szájra járt, mivel a halak beszippantották, majd ugyanazzal a lendülettel ki is köpték a nem túl ízletes étket.

Tivoli után Orlando-kereső akciónk keretében végigböngésztük a bárokat (mivel ezen instrukción kívül nem látott el bennünket hasznos információval hollétével kapcsolatban), hazakocsikáztunk, majd egy gyors ruhacserét követően elindultunk a Bazilikába (ahová már alig találtunk el, tekintetbe véve, milyen régen jártunk arra utoljára), hogy részt vegyünk egy eredeti vatikáni misén. Hihetetlen módon egy csomó fontos eleme kimaradt egy tisztességes misének, kezdve a bűnmegbánással, arról nem is beszélve, hogy az egészet egy olyan pap vezényelte le, aki közelebb volt már Istenhez, mint a jelenlevők közül bárkihez. A kórus ingathatatlan dalolászása kissé dobott a hangulaton, főleg, amikor ijesztő energiával nekiálltak a "Halleluja"-t dalolászni. A mise végén, amikor a hívők megkapták a megérdemelt adag ostyájukat (kellő mennyiségű tolakodást követően), egy ferdeszemű nő nem a szájába vette Krisztus testét, hanem nekiállt kifelé sprintelni a szertartásról. Amikor ezt a biztonságiak (úgy bizony, kedves mindenki, a BIZTONSÁGIAK) megneszelték, összesúgtak a walkie-talkie-jukban, majd látványosan a nő után vetették magukat, mintha legalábbis egy bombával felszerelt terrorista volna. Szerencsétlen nő, valószínűleg soha többé nem megy vatikáni misére, mert egy életre elvették a kedvét az ostyalopástól.

Kellően kifáradva, mégis buzogva a tettvágytól, nekiindultunk a nagy útnak (értsd szó szerint) a Porta di Romába, hogy kifogyóban lévő éléskamránk hiányosságait pótoljuk. Két csomag hatalmas csipsszel, cirka negyven darab csokis croissant-nal és négy öveg 7uppal vágtunk neki az újabb hosszú útnak, amelynek legnagyobb részét a fáradtságtól türelmetlenül, le-leragadó szemhéjakkal tettünk meg.

Persze mire hazaértünk, már nem is voltunk annyira fáradtak, úgyhogy szokásunkhoz híven filmeztünk, majd új hagyományt kezdve, órákig beszélgettünk a teraszon, és onnan is csak az egyre inkább lehűlő idő kergetett be minket.

A vallásos Róma

Újabb "korai kelést" követően kaptunk egy ajánlatot Orlandótól, melynek szerves részét alkotta egy tó, a pápai rezidencia és a tény, hogy rómakávé helyett kocsikázunk egy sort. Bár ez nem minden esetben a mellette érv kategóriába tartozik, de mi belementünk. Végül is minél többet szeretnénk látni Rómából. Persze utólag kiderült, hogy mindez nem is Rómában van, de ettől függetlenül nem bántuk meg, mert az a tó tényleg csodaszép volt (és meg kell jegyeznünk, hogy elég instabil is - az ember alatt pillanatok alatt besüppedt a föld, olyan váratlanul, hogy az illető majdnem hasra esett, neeeeeeeem, nem tapasztalat). Egyébként a pápai rezidencián a pápa kénytelen eltölteni a nyári hónapokat (nem mintha nem lenne már így is elég fényűző a székhelye, de mindegy).

A Cinecittánál felszálltunk a metróra (nem mellesleg az olaszokat simán átengedte a kis bódéjában ücsörgő faszi, nekünk pedig be kellett mutatnunk a bérletünket, amikor a mozgássérült kapun mertünk belépni a metropolitana területére... diszkrimináció), majd elindultunk a Piazza di S. Pietróhoz. Ezt rögtön meg is találtuk (nem úgy, mint az első alkalommal a Fontana di Trevit), végigfényképeztük minden részét, majd átsétáltunk a Castel S. Angelóhoz, ott is fozózgattunk egy sort. Ekkorra már minden üzlet kezdte lehúzni a rolót, szóval mi is elérkezettnek láttuk az időt a hazatérésre (egyébként is éhesek voltunk már).

Itthon pizzátunk (természetesen, és persze - még mielőtt bárkiben is felmerülne - nem nyersen ettük, mert igenis be tudjuk kapcsolni azt a hülye sütőt), ezután Orlandóval egyeztetve eldöntöttük, hogy másnap megnézzük a Villa d'Estét, ahová szintén ő visz el kocsival, mire közölte, hogy akkor kénytelenek leszünk korán kelni. Hogy ezzel ne legyen problémánk, filmet végül nem néztünk, azonban még így is sikerült elbeszélgetnünk az így megtakarított időnket.

Tartalmas semmittevés

A reggeli ébresztő minden létező formája elmaradt - vélhetően, mivel a Ferragosto idején senki sem hajlandó dolgozni, még az sem, aki amúgy előszeretettel bontja a falakat a fejünk felett - ráadásul egy ideig még Orlando becses személyét sem kellett kerülgetnünk a konyhában (habár ez az állapot hamar megváltozott - ha minket kérdeztek, túúúúl hamar). A szokásos vajas kétszersültünket magunkba tömve visszatértünk a szobánkba, ami egyébként afféle menedék is (többnyire mert itt rejtjük el a dugikaját, nem mellesleg a gép és egyúttal a net is itt érhető el). Olvasgattunk, este, na jó, délutánfelé nekiálltunk a pizzának és a palacsintának.

Nem sül... :(

Előbbi fél órányi pirulás után sem volt hajlandó készre sülni, utóbbi viszont egész türhetőre sikeredett. Orlando is megkóstolta, ő példának okáért egy "buono" jelzővel illette.

Zorró-palacsinta

Végigkritizáltunk egy igencsak... khm... érdekes, "amatőr filmet", aztán - ha már úgyis benne voltunk a komolytalanságban - megnéztük a Mátrix-paródiának szánt Vektort, és csak ezek után mentünk el fürdeni, persze ezt követően sem feküdtünk le úgy valójában. Az csak hatkor történt meg. Bizony, akkor...

(Tor)túra

Colosseo

Ezúttal tényleg korán keltünk, bár nem saját akaratból. 'Hajnalban' ugyanis csörgött a telefon, majd mikor végre ezen túltettük magunkat és sikerült volna visszaaludnunk Orlando is felhívott. Bár elég erős késztetést éreztünk a telefon földhöz dobásához, mégis felvettük - szerencsére - ugyanis kiderült, hogy esett az eső, ami nem tett volna túl jót az erkélyen száradó ruháinknak. Miután sikeresen beszedtük őket, egyikőnk visszaaludt míg a másikunk igyekezett lebonyolítani a reggelit az Orlando mentes lakásban. Hát nem sikerült, mivel házigazdnánk betoppant és hosszas előadást tartott a tv távirányító használatáról...

Végül sikerült az előre megbeszélt időre elkészülnünk, először a Primaverába mentünk, mert megtudtuk, hogy a Ferragosto miatt vasárnap semmi sem lesz nyitva, így nem tudnánk Porta di Romában vásárolni.

Ezek után belevágtunk a városnézésbe. A Colosseumnál kezdtünk, mert bár sokszor jártunk már arra, képeket még nem készítettünk.

Itt sikerült találnunk egy buszt ami elvitt minket a Piazza San Giovanni in Laterano-ra. Megnéztük a templomot, utána megkerestük a Scala Sacra-t (ami egy igen bonyolult feladatnak bizonyult, mivel mindketten egy hosszú lépcsősorra számítottunk, ezzel szemben ez pár fokból állt).

Ekkor következett a nap fénypontja, vagyis a Bocca della Veritá. Nagy nehezen meg is találtuk, de rendesen megnézni nem volt lehetőségünk, mert Milánóig tekergőző sor állt. Azért nem mentünk oda hiába, megnéztük a templom belsejét és sikerült szuvenírt is vennünk.

Dolgunk végeztével beálltunk a 170-es megállójába (ahol csodák csodájára volt valamilyen menetrendet kijelző szerkezet) és vártunk. Mikor már láttuk a saját járatunkat a piros lámpa mögött, megérkezett a rettegett túristabusz és elfoglalta a miénk helyét. Mint már utaltunk rá, ez nem különösebben zavarta a 170-es vezetőjét, annál inkább minket, akik hoppon maradtunk, mivel a busz elment és nem vette fel az utasokat, köztük minket sem. Ez után viszont szerencsénk volt, mert bár a különleges tábla azt jelezte, hogy a következő busz csak 20 megálló múlva ér majd hozzánk, körülbelül 2 perc múlva már meg is érkezett. A 105-ös is hamar indult, így hipp-hopp itthon voltunk.

Hazaérve jó szokásainkhoz tartva magunkat, ettünk egy kis spagettit és Ízlések és Pofonokat néztünk.

A mikrofon nélküli kommunikáció volt a legviccesebb része az esténknek, köszönet érte Áginak :P

Ezután már csak olvastunk, meg dumáltunk jó sokáig...

Péntek 13

Elég későn keltünk, bár ez nem meglepő tekintve, hogy mikor értünk haza. Miután végre sikerült elég energiát összegyűjteni, megreggeliztünk és összegyújteni a ruháinkat a nagy mosáshoz. Meglepetésünkre kedves házigazdánk tudta hogyan kell kezelni a gépet, bár mi még nem láttuk, vagy hallottuk mosni, sőt a ruhatárán sem látszik a dolog. Miután mi is megbarátkoztunk az elég érdekesen működő szerkezettel, nekiültünk megírni a blogot. Amikor már úgy ítéltük, hogy elegendő bejegyzést sikerült felszenvednünk, körbeküldtük a címeket és vártunk. Persze senki  sem akart nekünk kommentelni... Csúúnya dolog.

Ebédre jó olaszok módjára spagettit ettünk. Ezt itt -->

A Spagetti

A szokásos 'délutáni' pihenő helyett mi olvasni kezdtünk. Egyikőnk a Hamuvárost, másikunk A Halál markában-t (azt persze szögezzük le, hogy utóbbit nem a történet írója olvasta).
Mivel sajnos túl hamar meguntuk elöbbi tevékenységünket (00:30), következett a megszokott filmezés, ezuttal a 27 idegen igent néztük meg. Ezután már elérkezettnek láttuk az időt a lefekvésre, épp ezért tovább beszélgettünk még egy 'kicsit'.
Ennyi volt

"Rómakávé" (vagyis a római BKV)

Az első dolog, amit meg kell jegyeznünk, hogy a római metró olyan, mint egy szuperszonikus földalatti vonat. Mármint az a fehér, csöndes fajta. A másik dolog a metropolitánával kapcsolatban, hogy lassabb, mint a mienké, az a lehurcolt, kék, zörgő micsoda, ami mégis vagy ezerrel repeszt.

Az itteni kedvencünk a beléptetőrendszer. Kicsi, üvegajtóval ellátott kapuk, amiknek a fém részébe kell tuszkolni a bérletedet, az berántja, majd ha érvényes a dolog, felül kiköpi, az üvegajtók pedig kitárulnak előtted. És nem kell az irritáló ellenőrökkel harcolni a továbbjutásért sem.

Más részről a Rómakávé nem sűrűn keresztezi a járatait, így ha át akarsz szállni egy olyan buszra, ami mondjuk a Colosseumtól elvisz a Bocca della Veritáig, akkor vagy csak kerülővel, vagy ha erre nem vagy hajlandó, sehogyan sem jutsz el.

Mindezen nehézségek ellenére még az éjszakai buszokkal is sikerült hazakeveredni, nem eltévedni, jó helyen leszállni, és túlélni az éjszakázást. Ami vagy azt jelenti, hogy néha csak nekünk tűnik olyan borzasztóan bonyolultnak egy-egy helyre az eljutás, és valójában csak a fáradtság mondatja velünk, vagy ilyen istenkirálynők vagyunk. Ami könnyen előfordulhat. :P

Az itteni végállomások nagy fesztiválja, amikor a sok pihenni vágyó, kékinges sofőr összegyűl egy zöld fémkuka körül, és együttesen rágyújtanak egy-egy szál cigire. Addig a lelkes túrázgató ül a járó motorral magára hagyott buszon, és vár (pláne, aki a jó buszon ül, és nem felejtenek el szólni neki, hogy a túloldalival hamarabb hazajutna). És vár, vár, vár... De ezen nincs mit csodálkozni. Olaszok (ez a Joker-kártya :P).

A Rómakávé buszoknak fenntartott megállókba a túristabuszok is előszeretettel leparkolnak, aminek következtében az egyszerű, hétköznapi buszok (lásd később: 170-es) úgy döntenek, mivel nincs hol megállniuk, nemes egyszerűséggel tovább haladnak. Az ember meg legszívesebben kitépné az összes szál haját, mivel a fent említett járatra már vagy negyed órája vár a lépcsőkön ücsörögve, a tűző napsütéstől hunyorogva. Nem említve azon mellékes tényt, hogy a római buszokhoz nem jár menetrend, így a közlekedés afféle "jön, amikor éppen kedve van" módon funkcionál. Ami azt jelenti, hogy - kedves Murphy barátunk törvényét véve alapul - általában az orrunk előtt megy el, majd ismét hosszú percekig ácsorgunk a kihalt buszmegállókban.

Csak hogy tudjátok, nem is olyan rossz a BKV. :P

Illusztráció, csak nektek:

A rómakávés metróóóóóó (az alsó kép az ellenőröket helyettesítő beléptető rendszer ;D).

Az agyonemlegetett Termini

Utazgatás a rómakávén :D

Kedvenc sofőreink és az a bizonyos kuka :DDD

"Uscirézés" MAJDNEM magyar módra

Az építkezés zajai helyett ezúttal a telefon csörgésére keltünk, ami - mint végül kiderült - tulajdonképpen téves volt, vagyis egészen pontosan nem szándékos. A modern technika csodája. Még mielőtt bármi másba belefogtunk volna, elugrottunk a Primaverába, hogy megvegyük azokat a dolgokat, amiket az Auchanben nem tudnánk, mivel egy másfél órás út alatt megromlanának vagy elolvadnának. Hazajöttünk, kipakoltunk, csináltunk darált húsból és paradicsomszószból spagettit (originale :P), amit megpróbáltunk elfogyasztani ebédre, és ami még most is ott figyel a hűtőben. Legalábbis a maradék, meg amit a kutya (Trudy) nem evett meg. Amíg egyikünk esti szórakozóhelyek után kutatott, a másik kitakarította a rezidenciánkat (amire már bőven ráfért a dolog). Utána lassanként elérkezett az idő, hogy összekészülődjünk. Hosszú gatya elő, smink, fésű, csatok, fülcsik és egyéb csillivilli dolog, ami elengedhetetlen egy bulihoz, habár már nem is nagyon reménykedtünk benne, hogy sikerül nyitva találnunk bármit is. Először rossz irányba indultunk, de két kedves olasz segítségével sikerült kitalálni, merre tovább. Nem mellesleg nem kérdezték meg, hogy beszélünk-e olaszul, és ez már egyre gyakoribb jelenség. Sőt, sokan meglepődnek, hogy ha nem vagyunk olaszok, mégis hogyan beszélhetünk "cosí bene". Bizony, annak, aki nem végezte el még a liceót sem, furcsa jelenség lehet az olyasmi, mint az idegen nyelv óra. Többek között. A hely az elején elég kihalt volt, nyitás után háromnegyed órával mindössze mi voltunk a klubban, szóval tettünk egy kört, amíg beindul az élet. Éjfél felé már biztonságiak is ácsorogtak a bejáratnál, és kezdtek gyűlni az emberek. Egyóra felé kezdett tisztességes számú embertömeg hömpölyögni a táncteremben. Még az elején, amikor senki se merészkedett a táncparkettre, mi is levetettük magunkat a székekre, aztán odaült mellénk két idős pali, akik elkezdték nyomni a dumát. Mindkettő idióta volt, nem mellesleg szerintem már mérsékelten részeg is, szóval voltak különös gondolataik. Az egyik például úgy gondolta, hogy egy nyolc eurós koktél-ajándék felér egy lánykéréssel és a gyémánt gyűrűvel. Hát tévedett. Amikor ezt vele is közöltük a lányvécében (mert ez az idióta még oda is képes volt követni minket), kiöntötte a koktélt a mosdóba, majd mint aki jól végezte dolgát, elment. Szerencsére az este hátralevő részében nem láttuk többet. Ezek után nem volt semmi probléma, megismertünk néhány amerikait meg olaszt, és rájöttünk, hogy a dob-és-int valóban használható technika (nem csak a filmekben). Az éjszakai buszokat megtaláltuk, és nem is kellett olyan sokat várni rájuk. A köztes időkben pedig elénekelgettünk meg beszélgettünk, szóval ezzel nem volt baj. Az n18-as járatán voltak fura alakok, de szerencsére leépíthetőek voltak (persze csak félórányi szenvedés árán, de legalább nem lettünk szervdonorok, vagy valami ilyesmi). Orlando ismét ébren várt minket, mondván, hogy aggódott, ennek ellenére az egész este folyamán egy sms-t sem küldött, hogy megkérdezze, minden rendben van-e. De végül is mindegy, csak akkor ne szobrozzon a kanapén azt kamuzva, hogy mennyire féltett minket. Ezúttal elmaradt a filmezés (a gép egyébként is kezdi megadni magát, nem beszélve arról, hogy amint párnát ért a fejünk, mindketten álomba zuhantunk).

Porta di Roma /csapó három/

Kellemes ébresztőként, a fölöttünk zajló építkezések fülsüketítő zajára kelhettünk, ahogy lassan már minden nap. Azok a szerencsések, akik augusztusban otthon merészelnek maradni Rómában, vessenek magukra. Mert ez jár nekik... Aludni nyolckor??? Micsoda??? Kész röhej.
Szóval ezúttal - bár az út nagy részét állva tettük meg, de - sikerült időben megérkezni. A 38-ast hivatalosan lekéstük, de amikor megállt a pirosnál, az első ajtón bekopogtunk, mire a sofőr gond nélkül felengedett minket. Akár csúnyán nézett, akár nem, a lényeg, hogy elértük a buszt.
Felbattyogtunk a mozihoz, megvettük a jegyeket (amit a nő önkéntesen osztogatott, meg sem kérdezve, hogy jó lesz-e a hely, amit kiadott. És ha én az első sorból akarom nézni??? Mert igazából nem, de akkor is, miért ő dönti el, amikor én fizetem?), majd megütközve a popcorn horribilis árán (egy kis adag kábé 1200 forintra rúgott), úgy döntöttünk, minden egyéb vásárolgatás nélkül megkeressük a termet. Gond nélkül meg is lett, azonban az ajtaja zárva volt, pontosabban behajtva, odabent pedig síri csend és hullaszag. Tettünk egy kis girót a folyosón, végigböngésztük a falra kiaggatott képeket, aztán felbukkant egy olasz pár, akik tapasztaltabbnak tűntek az olasz mozizás terén, és nemes egyszerűséggel besétáltak a terembe, szóval mi sem zavartattuk magunkat, követtük a példájukat.
A film előtt húsz percnyi unalmas előzetes nézhettünk meg (ezek között a már agyonjátszott autós reklámot, amit minden egyes alkalommal legalább ötször megnézhetünk a metrókba aggatott aprócska képernyőn), utána elkezdődött a dolog, és bár felmerült a kétség, hogy talán mégsem fogjuk érteni, végül is egész szépen derengett a sztori mindkettőnknek. Talán az első nap volt, hogy másfél órányi olasz beszédet hallhattunk. Meglepődéssel konstatáltuk, hogy itt nem pisszegnek és tapsolnak az előadások kezdetén, végén, mint délebbi barátaink.
Itthon elsajátítottuk a dob-és-int technikáját, amit később hasznosítottunk is. De erről majd később. Vagy nem...
És még rá is jöttünk valamire az ittlétünkkel kapcsolatban: be kellett volna nevezni a sanremói fesztiválra, és a Spanyol lépcsőn táncolva leoldalazni, hogy felkeltsük az olasz közönség hálás (vagy éppen kevésbé hálás, de rendkívül idegesítő) figyelmét. Na, majd legközelebb. Vagy még ma? :D

Porta di Roma /csapó kettő/

Ma sem állt mellénk Fortuna, valamiért zsigerből taszíthatjuk őt. Először is a 105-ös buszt (mi mást) kábé egy perccel késtük le, a következőre pedig negyed órát vártunk, és alig tudtuk magunkat felszuszakolni rá. A Termininél a 38-as rögtön indult, de még ezzel sem sikerült időben odaérnünk a film (Pandorum) kezdésére. Bár - mint utólag kiderült - talán mégis beülhettünk volna még tizenhét perccel később is. Valószínűleg valamelyik reklámblokk kellős közepébe csöppentünk volna.
Jobb híján megint vásároltunk az Auchanben (jól van na, ki tudna ellenállni neki, amikor KÉT emeltes, szexi mozgólépcsővel a közepén?), ezután a Colossuem körül grasszáltunk, hogy megkeressük a Legend time nevű szórakozóhelyet, amit egy olasz ismerősünk ajánlott nekünk. Meg is találtuk, a kiírás szerint hétfőnként tart zárva, de azt elfelejtették közölni velünk, hogy egész augusztusban üzemen kívül marad a hely, úgyhogy még megkerestük az éjszakai busz megállóját a Piazza Venezián, majd a gyorsabb hazajutás reményében felszálltunk egy buszra, amiről valamiért (ki tudja, miért), azt gondoltuk, hogy elmegy a Terminire, de ehelyett pont az ellenkező irányba indult, ami persze fel sem tűnt nekünk. Csak amikor már a térképről is eltűntünk. Szerencsére a végállomásán át tudtunk szállni egy olyan buszra, ami tényleg elvitt minket a fő stazionéra. Cirka másfél órás kerülőt tettünk (ha nem többet). A 105-ös pont az orrunk előtt csapta be az ajtót, a következőn pedig legalább fél órát üldögéltünk, mire előkerült a sofőr. Egy idegesítő nő pedig hisztérikusan pattogott föl-le, amiért nem indul a busz.
Hazaértünk, majd lelkes készülődésbe kezdtünk, miközben zenét hallgattunk, és amikor végre elindultunk volna, Orlando megállított bennünket, hogy megérdeklődje, hová is tartunk. Amikor meghallotta, hogy az éjszaka közepén egyedül akarunk mászkálni - nem mintha Pesten nem tennénk - felajánlotta a segítségét, de mi visszautasítottuk az ajánlatát, mondván, hogy possiamo andare da sole. Persze nem akart belenyugodni a ténybe, de nem sokat tehetett ellene. Elindultunk busszal, metróval, és amikor már a Colosseumnál jártunk, egészen pontosan a via Capo d'Africán, csak akkor jöttünk rá, hogy zárva van. Már a hely, ahová olyan egyszerűen eljutottunk. Gyanúsan jött minden, talán meg kéne tanulnunk olvasni a jelekből.
Elnéztünk egy másik localéhoz, megtaláltuk a jó megállót, a jó utcát, de a helyet nem. Éjfél után, és harminc percnyi kutyagolást követően jött egy busz, amivel sikerült hazajutni.
Orlando még ébren volt, és tévézett. Valami francia filmet nézett. Aha...
Innen a szokásos program következett.

Porta di Roma /csapó egy/

Rátalálva Róma egyik legnagyobb plázájára az interneten, úgy döntöttünk, hogy megnézzük magunknak élőben is (bár egyikünk már látta egy diákcsere alkalmával). A 105-ösre a változatosság kedvéért vártunk egy csomót, de sikerült megtalálnunk a Termininél a 38-ast, ami elvisz egészen a Porta di Romáig. Jó helyen szálltunk le már elsőre (ami nálunk természetesen mindig így működik, bárki bármit is gondoljon :P), odabent pedig felfedeztük a butikok kínálatát, megebédeltünk (egész finom pizzát sikerült venni, mégiscsak Róma, Olaszország), aztán bevásároltunk a kétemeletes Auchanben, ami nagyléptékben olcsóbb, mint a közelünkben, a föld alatt sunnyogó Primavera. Megnéztük a moziműsort, hátha találunk valami nézhető filmet, amit talán még meg is értünk olaszul.
Az esti program ezúttal sem tért el a többitől (kivéve az uscirézős naptól, mert azt nem szívesen ismételtük volna meg).

Rejtvény

Vasárnap. A buszok nem járnak. A bőrünk hólyagosra sült.
Mindenki tippelhet, mit csináltunk aznap.
Aki a semmire szavazott, az nyert. Gratulálunk! :D

"De hol a tenger?"

Egy kis barnulás és fürdés reményében a lidók felé vettük az irányt. Reggel a 105-ösre ismét rengeteget kellett várni, habár a Piramidén induló Roma-lido járatra még többet. Ezalatt sikerült is megreggelizni. Elsőként a lido nordnál próbáltunk szerencsét (mert ez volt az első tengerparti megálló), de ahelyett, hogy a partba ütköztünk volna, mindenhol csak házakat láttunk, kocsikat, és még egy kisebbfajta erdőt. Félórányi keresgélés után feladtuk és visszatértünk a járatunkhoz, amire csupán negyven percet kellett várni. A lido centrónál újabb próbát tettünk, az embereket követve végül eltaláltunk a parthoz, amit egy hatalmas, gorilla kinézetű fazon takart el előlünk. Mert tíz eurót kellett volna perkálnunk fejenként, hogy a háta mögé kerülhessünk, a füves, napernyős, minden luxussal felszerelt lidóba, szóval inkább tovább sétáltunk. Az elkerített területek végén végre rátaláltunk egy lido communaléra, ahol természetesen semmi árnyék nem volt, de lehetett volna napernyőt bérelni (amit ki tudja, mennyiért adtak volna ki, ha már a 0,33 literes Pepsit is kettő és félért árulták). Letelepedtünk a forró homokra, besétáltunk a tengerbe, úszkáltunk egy sort, aztán kifeküdtünk napozni. Olvasgattunk, eközben pedig szép pirosra sültünk (fájdalmasan pirosra).
Hogy a visszaút se legyen könnyebb, amíg a Piramidére tartó járatot kerestük, eltévedtünk a partról felvezető úton. Szerencsére sikerült elkapni egy buszt, ami elvitt minket az állomáshoz, onnan pedig csak várni kellett (lényegesen kevesebbet, mint előtte, de akkor is várni, amivel már tele volt a hócipőnk aznapra). Csak a poén kedvéért a már olyannyira ismert, és megkedvelt 105-ösünk is kibabrált velünk, mert a jelzőbigyója nem üzemelt hátul, úgyhogy lazén két-három megállót tovább száguldott, mire rájöttünk, hogy nem fog csak úgy megállni, hiába nyomogatjuk a mi kis piros gombunkat.
Hazaérve már nem számítottunk semmi jóra, mire Orlando közölte, hogy a fia, Mauro, megjavította a vezeték nélküli netet. Ez volt a nap híre (meg a fénypontja is, ha már itt tartunk). Megnéztünk egy félelmetesen bűnrossz mesét, a Coraline-t, ami se gyerekeknek, se felnőtteknek nem való, és amit mégis 10 euróért árulnak az itteni Auchanben valami groteszk, érthetetlen módon, majd ismét elhelyezkedtünk kemény ágyikóinkon, és elszundiztunk.

"Uscirézés" római módra

Kopogott az eső az ablakon. Ez volt az első ok, amiért mindketten úgy döntöttünk, itthon maradunk. Nem lévén jobb dolgunk, nekiálltunk tésztát főzni, amihez meggyártottuk az otthonról hozott sajtszószt. Betermeltük, aztán pihentünk még egy sort. Ez Orlandónak nem kimondottan tetszett, sőt, megjegyezte, hogy ilyen fiatal lányoknak nem lenne szabad ilyen sokáig aludni, és ha már Rómában vagyunk, ne otthon üljünk, hanem a várost járjuk hajnaltól estig. Persze ebben is van valami, de ez a nap nem az a nap volt, amit erre szerettünk volna szánni. Ezen kívül rá kellett döbbennünk, hogy kevés gyümölcsöt eszünk, és ezen logika alapján valószínűleg ezért alszunk olyan sokáig.
Ebéd után a neten szörfözgetve sikerült beszélni az ismerősökkel, de ennek sem szentelhettünk túl sok időt, mivel Orlandót nem dobta fel kifejezetten a semmittevésünk - legalábbis nagyon úgy tűnt nekünk - és folyamatosan taszigált volna minket ki a házból. Végül ezért döntöttünk úgy, hogy - bár semmi kedvünk nem volt hozzá, de - megnézzük, mit találunk a környéken. A semmiről a magyar embernek talán az juthat eszébe, hogy egy-egy elhagyatott kis kocsma álldogált a sarkokon, viszont Rómában a semmi szó szerint semmit jelent. Csak lakótömböket találtunk. Illetve, hogy egészen pontos legyek, először lenéztünk a Primavera tetejére (ami tulajdonképpen a földdel egyenlő szinten van, mivel a bevásárlóközpont teljes egészében a föld alatt található). Itt gyülekezett néhány fiatal, akiknek a szórakozás kimerült a padokon való ücsörgésben, így mi kénytelenek voltunk tovább állni. De tényleg nem találtunk semmit. A környékünk kihaltabb volt, mint a kopár tájak a western-filmekben.
Szerencsét próbálva felültünk az x számozású buszra, arra számítva, hogy a rajta ülő fiatalok biztosan mulatni tartanak, így nekünk csak követnünk kell őket. De miért is lett volna ilyen egyszerű? A fiatalok ugyanis egyenként szálltak le, és feltehetőleg mindenki hazafelé tartott. Ennek következtében kis híján eltévedtünk, de aztán tettünk egy szép kis kört a buszunkkal. Nem a "szokásos" útvonalon, de sikerült hazakóvályogni. És ugyan két-három órát távol maradtunk (ami alatt nem csináltunk semmit, pedig nagyon igyekeztünk), Orlando mégis megjegyezte, hogy milyen presto hazaértünk.
Filmeztünk (jó szokásunkhoz híven), aztán le is feküdtünk aludni, egy (sokkal) sikeresebb új nap reményében.

Körút

Ismét korán keltünk, eredeti olasz kávéfőzővel készítettünk kávét (vagy inkább cappuccinót, de mindegy is), letudtuk a reggelek prózai részeit (remélem, senkinek sem kell elmagyarázni, melyek is azok), majd kitaláltuk, hová megyünk "világot látni". 105-ös, 70-es busz, természetesen minderre tengernyi időt kellett szánni, mert a "rómakávé" még rosszabb, mint a "békávé", majd a Pantheon helyett a Piazza Navonán kötöttünk ki. Itt található az a szökőkút, amit már évek óta folyamatosan renoválnak, de most nem! Készen volt, és szép volt! A Pantheonnál természetesen rengeteg ember volt, de mi még így is találtunk helyet a lustálkodásra. A Castel San Angelo meglátogatásához már nem maradt erőnk, szóval csak beugrottunk egy közeli könyvesboltba, amiben semmi értlemeset nem találtunk, úgyhogy hamar tovább is álltunk. Csak a Terminiig kellett eltalálnunk, és onnan már kiismertük magunkat.

Itthon még ellátogattunk a Primaverába (még mindig a bevásárlóközpont), megvettük a legszükségesebb cuccokat, ami nélkül nem maradhatnánk életben (úgy mint chips, barack), aztán hazaérve lepakoltunk, nagy szakértelemmel megsütöttük a fagyasztott krumpli egy részét, megvacsiztunk, és leültünk házigazdánk helyén filmet nézni.

Akklimatizáció

Korán keltünk (a mutató még át sem esett a tizenkettes másik felére), majd összekészülődtünk, hogy elinduljunk valami kávézóba reggelizni. Egészen az ajtóig el is jutottunk, amikor feltűnt, hogy hiányzik valami. Vagy valaki? Orlando eltűnt otthonról, így mi nem indulhattunk el, mert kulcsot nem adott nekünk, amivel esetleg nyitni, zárni tudnánk a bejáratot, ha a szükség úgy kívánja. A konyhában leültünk a székekre (ekkor fedeztük fel házigazdánk cirkalmasan szép betűivel írt üzenetét, miszerint nemsokára visszatér), majd megreggeliztünk (habár más háztartásokban ez inkább már ebédnek minősült volna).
Amikor Orlando végre tényleg megérkezett, felvilágosítottuk a szándékainkról, mire nagylelkűen felajánlotta a társaságát. Tulajdonképpen neki köszönhetően fedeztünk fel egy centro commercialét (bevásárlóközpontot) a közelben, ami a piedi körülbelül tíz percre van a Via Romolo Balzani 64/4-től. Találtunk is egy kávézót, mindketten megrendeltük a magunk ízlésének megfelelő kávét, aztán megkóstoltuk...
Betértünk a Primaverába, hogy megvegyük a szükséges dolgokat, vettünk feltöltőkártyát az olasz készülékhez (amivel nem kevés gond adódott), aztán hazaértünk. Otthon szenvedtünk egy sort a kártyával, ami érthetetlen módon nem akart működni, végül Orlando közbenjárásával a Media Worldben (bizony, itt így hívják) megoldódott a probléma. Ezután az utunk az A metropolitana végállomásához vezetett, ahol Orlando kitett minket, hogy világot láthassunk. Kreatívan vásároltunk egy-egy havi bérletet (természetesen diákot, mert úgy olcsóbb volt), aztán felszálltunk az első metróra, ami jött. A Fontana di Trevit megcélozva elindultunk a helyesnek vélt irányba, míg ki nem kötöttünk a Spanyol lépcsőnél, ami nem volt virágokkal feldíszítve, ahogy azt az ember elvárná a nyár kellős közepén. Ha se nyáron, de még tavasszal sincs feldíszítve, akkor azok a virágok csak pfotoshoppal kerültek oda???
Végül csak kilyukatunk a kútnál, ettünk pizzát és fagyit (szigorúan az első nap kedvéért, azóta sem csináltunk ilyesmit :P), aztán leültünk a kúthoz, és csináltunk pár fotót. Mindezek után még a Vittorio Emmanuele II.-t is láttuk (persze itt is csak véletlenül kötöttünk ki). Mivel már elég későre járt, úgy döntöttünk, ideje hazaindulni, de a metropolitana megállóját az istennek nem találtuk. Egy órás keresgélés, kérdezősködés és térképtanulmányozás után sikerült elkeveredni a Colossum melletti megállóhoz. A Terminiről meg átszálltunk a 105-ösre, amit azóta is nagy lelkesedéssel használunk minden nap (és többnyire még jó helyen is szállunk le).
Este megnéztük a Step up 2-t és az Utcai táncot, az internet problámáját is sikerült ideiglenesen orvosolni (ami azt jelenti, hogy a gépet csatlakoztattuk a kinti kábelhez, vagyis elfoglaltuk Orlando helyét).

Érkezés (3 agosto)

Ferihegy 1.
A bejáratnál találkoztunk, hatalmas csomagokkal, és a szüleinkkel (mert a testvéreinknek sokkal fontosabb dolguk akadt, mint az egy szem nővérüktől könnyes búcsút venni egy teljes hónapra). Még jóval az indulás előtt becsekkoltunk, aztán már indultunk is az idegesítő fémkapukhoz, ahol az embert agyonvizsgálják, ha véletlenül megszólal az az idióta kapu. Szerencsére ezúttal egyikünk sem csipogott be.
A váróban nem volt hely, úgyhogy elhelyezkedtünk az egyik túlárazott büfé asztalánál, ahol a kinti hőség ellenére kénytelenek voltunk pulóvert húzni. A légkondi a nyakunkba fújta Szibéria telét. Kellemes volt...
Miután végre beálhattunk a sorba, rögtön a frász kerülgetett minket, hogy a nem megfelelő poggyászok mérete után hatvan eurót kell máris a reptéren hagynunk. De nem kellett volna aggódni, tulajdonképpen meg sem nézték a kézi poggyászokat. Miközben a sorban ácsorogtunk, Orlandónak (becses házigazdánknak) írtunk egy sms-t, abban a reményben, hogy még a felszállás előtt elárulja nekünk, mi vár ránk Rómában (magyarul, hogy kijön-e értünk, vagy végig kell ráncigálni a cuccainkat a fél városon). Amikor a gépen ülve még mindig nem kaptunk választ, rá kellett jönnünk, hogy Orlando magyar számára küldtük az üzenetet, így a lezuhanást kockáztatva továbbítottuk az olasz számára is a kérdésünket.
Az út szenzációs volt. Sikerült ablak mellett helyet foglalnunk, ahonnan tökéletesen láttuk a körülöttünk elterülő fekete viharfelhőket, és a pontosan kivehető, fényes villámokat. A gép nem egyszer turbulenciába került, de szerencsésen földet értünk. Még hamarabb is, mint ahogy kellett volna. Persze azt senki sem mondta, hogy a csomagokra plusz fél órát kell várni.
Néhány telefonhívást követően végre megtaláltuk Orlandót is, így a csomagcipeléssel nem volt több gondunk. Nem úgy, mint a hazajutással. Valahogy út közben sikerült eltévednünk, nem mellesleg halálfélelmünk közepette kapaszkodtunk az ajtók kilincseibe. Orlando figyelmét eltereltük a locsogással, amiben ő is örömmel vett részt.Felcipelve a bőröndöket (hála az égnek a házban lift is van) elfoglaltuk a szobánkat, aztán kaptunk vacsorát. 1:15 környékén lefeküdtünk (ami, megjegyezném, hozzánk képest korán történt meg :P).