Giornata mista

Reggel mind a ketten sikeresen elaludtunk, annak ellenére, hogy Orlando buzgó javaslatára felhúztuk az óráinkat (amiket ezek szerint közös megegyezés alapján hatástalanítottunk, amikor próbálkozni mertek). Végül valahogy (rejtély hogyan), mégis kikecmeregtünk az ágyból, öltözködés, kaja, aztán indulás Orlando kocsijával Tivoliba. Kifizettük a belépőjegyeket, aztán körbejártuk a Villa d'Estét, ahol alkalmasint házigazdánk is fel-felbukkant egy-egy szökőkút árnyékából, majd tovasétált, elámulva a kert szépségén. Ebből a szempontból minket sem kellett félteni, minden egyes szökőkutat kismillió beállításból lefényképeztük, találtunk is egy nyugalmas zugot, ahová más ember - akinek volt annyi esze, hogy ne verekedje át magát a locsólórendszeren - nem talált el. Itt üldögéltünk egy kicsit, árnyék és friss levegő nyújtott békességet számunkra. Aztán lépcsőztünk. Ekkor döbbentünk rá, mennyire szeretünk lépcsőzni, és a mai napig kedvenc elfoglaltságunkként tartjuk számon.

Valamelyik kút közepében "harangjáték" is szólt, ami annyiban merült ki, hogy itt-ott hamis dallamok keringték körbe a bugyután bambuló túristákat, akik minden bizonnyal azt várták, hogy a kis mélyedésből majd ide-oda libbenő tündérkék törnek elő, vagy legalább a víz tánca feldobja a produkciót. Egyik sem történt meg. Amikor meguntuk az "előadást", tovább csodáltuk a hatalmas kert látnivalóját. Eközben megpróbáltuk megfejteni, hogy a halaknak fenntartott, négyzet alakú kis medence vajon milyen mély lehet. Fotolóra vettük, hogy a mankós fiútól kérjük el a mankóját, de csupán kísérleti célból, majd elvetettük ezt a csodálatos ötletet. Úgy véltük, talán nem örülne brilliáns ideáinknak.

A halaknak követ dobáltunk (jobb híján), mire az összes kicsi és nagy vízi élőlény előkerült a semmiből. A kő - mint kedvelt népdalaink - szájról szájra járt, mivel a halak beszippantották, majd ugyanazzal a lendülettel ki is köpték a nem túl ízletes étket.

Tivoli után Orlando-kereső akciónk keretében végigböngésztük a bárokat (mivel ezen instrukción kívül nem látott el bennünket hasznos információval hollétével kapcsolatban), hazakocsikáztunk, majd egy gyors ruhacserét követően elindultunk a Bazilikába (ahová már alig találtunk el, tekintetbe véve, milyen régen jártunk arra utoljára), hogy részt vegyünk egy eredeti vatikáni misén. Hihetetlen módon egy csomó fontos eleme kimaradt egy tisztességes misének, kezdve a bűnmegbánással, arról nem is beszélve, hogy az egészet egy olyan pap vezényelte le, aki közelebb volt már Istenhez, mint a jelenlevők közül bárkihez. A kórus ingathatatlan dalolászása kissé dobott a hangulaton, főleg, amikor ijesztő energiával nekiálltak a "Halleluja"-t dalolászni. A mise végén, amikor a hívők megkapták a megérdemelt adag ostyájukat (kellő mennyiségű tolakodást követően), egy ferdeszemű nő nem a szájába vette Krisztus testét, hanem nekiállt kifelé sprintelni a szertartásról. Amikor ezt a biztonságiak (úgy bizony, kedves mindenki, a BIZTONSÁGIAK) megneszelték, összesúgtak a walkie-talkie-jukban, majd látványosan a nő után vetették magukat, mintha legalábbis egy bombával felszerelt terrorista volna. Szerencsétlen nő, valószínűleg soha többé nem megy vatikáni misére, mert egy életre elvették a kedvét az ostyalopástól.

Kellően kifáradva, mégis buzogva a tettvágytól, nekiindultunk a nagy útnak (értsd szó szerint) a Porta di Romába, hogy kifogyóban lévő éléskamránk hiányosságait pótoljuk. Két csomag hatalmas csipsszel, cirka negyven darab csokis croissant-nal és négy öveg 7uppal vágtunk neki az újabb hosszú útnak, amelynek legnagyobb részét a fáradtságtól türelmetlenül, le-leragadó szemhéjakkal tettünk meg.

Persze mire hazaértünk, már nem is voltunk annyira fáradtak, úgyhogy szokásunkhoz híven filmeztünk, majd új hagyományt kezdve, órákig beszélgettünk a teraszon, és onnan is csak az egyre inkább lehűlő idő kergetett be minket.